Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Nagy Irén: Kádervallomás

harmincöt... a járása is olyan bizonytalan, botladozó... milyen régen mondom már, hogy csináltasson szemüveget, de sohasem hallgat rám... most megáll a szobánk ajtaja előtt... kopogni akar ... — Karcsi ne kopogj, itt vagyok. Megindul felém, és csupa mosoly az arca, de a szeme mintha könnyes lenne. — Karcsi, hát igaz ? Indulunk haza ... Egészen őszig otthon lehetek? Az majdnem fél év! A szája mosolyog, de alig tud valamit kinyögni, a szeme meg szomorú. Ilyennek csak akkor láttam a szemét, amikor megmutattam a vágást a hátamon, a bordaműtét után ... — Meghűltél talán, hogy olyan rekedt a hangod? — Siess a főorvoshoz a papírokért, addig én bemegyek a szobába, egy kicsit leülök, mielőtt elindulunk. Olyan ügyetlen vagyok. A hőmérő az éjjeliszekrény lapjához koccant, de talán nem vették észre, hogy most tettem le. Indulunk haza ... olyan erős lettem ... már nem is fáj, hogy hosszú távollét után a férjem csak kézfogással üdvözölhet... erős lettem ... akkor sem fogok sírni, ha meglátom a gyerekeimet, amint rohannak felém, hogy a nyakamba ugorjanak... de az apjuk visszatartja őket. Jó feleség vagyok ... Karcsi tekintetéből kiolvastam ... meghalni visz haza ... és nem sikoltottam . .. Jó anya vagyok... hat év óta nem csókoltam meg a gyerekeimet... Jóságos ég ... egyik gyerekem sem emlékszik majd az anyja csókjára ... * „Apai nagyapám is vasutas volt." Világéletemben pontos embernek ismertek. Vasutas voltam, a percek is számítottak. Most nyugdíjas koromban is rendesen beosztom az időmet. 219