Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Nagy Irén: Kádervallomás

Reggel négykor ébredés. Jó lenne leszokni róla, de nem tudok, már véremmé vált. ötkor felkel a feleségem, az első dolga, hogy reggelit készít, mert este keveset eszem. Mióta hazajöttem a kórházból, rendben van ugyan a gyomrom, de vigyáznom kell magamra. Én bizony vigyázok is. Még majdnem egy évig tart a törlesztés a házra, nem akarok adósságot hagyni magam után. Hat órakor kezdek öltözni, az öltözés eltart fél nyolcig is. Az unokáim mindig mulatnak rajtam. „A nagyapa mindennap úgy készülődik, mint egy menyasszony". Igazuk van, de minek siessek, nem vár a szolgálat. Reggel az első dolgom, hogy kimegyek a kertbe, szemügyre veszem a gyümölcsfákat, a veteményes kertet, a baromfiudvart, télen a hízót az ólban. Azt senki el nem képzeli, milyen érzés végignézni a házat, az udvart, mindent, ami az enyém, amit egyedül, munkával szereztem. Heten voltunk testvérek, s amikor az anyám is elment apám után, a testvéreim osztozkodtak azon a kis földecskén, ami a szülők után maradt, de nekem, a legkisebbnek, nem adtak egy négyszögölnyit sem. Te úr vagy, téged kitaníttattunk, — mondták — neked nem jár semmi. Vasutas voltam, az idő és a kötelesség rabszolgája, s hogy ők taníttattak volna ki? A saját munkám árán tanultam annyit, amennyire futotta az erőmből. Fél tíz felé fogom a botomat és sétálni indulok. A feleségem a verandán lekeféli a kabátomat vagy a ruhámat, megveregeti a vállamat és úgy bocsát útnak. Útközben elbeszélgetek a járókelőkkel — csupa öreg nyugdíjas lakik ezen a telepen —, megtehetjük, ráérünk. A falu messzebb van, jó három kilométerre az állomástól. Mi az állomás köré építettük a házunkat, még ha nyugdíjasok vagyunk is, vasút nélkül nem élhetünk. Mindennap ugyanazon az úton megyek ki a Dráva partjára, és ott rágyújtok egy szivarra. A feleségem mindennap zsörtölődik velem, minek kezdem el már 220