Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

is ráillett Kalmárné leírása. Vörösképű, sovány és hórihorgas volt mind a kettő. Az egyik zöldkockás inget viselt. Hanem zöldkockás ing volt egy másikon is, aki viszont alacsony volt és fekete. Kalmár sok mindent tapasztalt már életében, harcos múltja, mindenkori bátor helytállása különféle nehéz helyzetekbe sodorták, de még sohasem került szemtől szembe fiatalkorú bűnözőkkel. Megnézte őket. Alacsony termetű, fekete fiú volt az első. Az a zöldinges. Haja csapzottan hullott a homlokába, szemével riadtan a cipője orrát fürkészte, és ha beszéltek hozzá, csak a vállát vonogatta. A második, egy tizenhat év körüli fickó, nyitva felejtette a száját. Nedves ajkáról kis nyál csurgott az állára. És nevetett. Féleszű volt az istenadta, nem fért hozzá kétség. Élénk szemű, takaros gyerek volt a harmadik. A legfiatalabb. Ruházata is a legjobb. Képén ijedelemmel vegyült kíváncsiság. Sejtelme sem lehetett helyzete komolyságáról. Kalandvágynál több aligha terhelte lelkiismeretét. Kár ezért a fiúért — gondolta Kalmár, aztán a negyedikre nézett. Arról azután már le sem vette a tekintetét. — No mi az! Ismerős? — figyelt fel a vizsgálóbíró. — Igen ... ismerős ... — felelte Kalmár zavartan. Ekkor Kalmárné ijedten közbevágott: — Ugyan! Már hogy lenne ismerős? Mikor se nem nyurga, se nem vörös! — és szinte bocsánatkérőn nézett a hórihorgas zöldinges felé. — Másképp fest az ember az utcán ... — Majd szégyenkezve a bíróhoz fordult: — Tetszik tudni, sok idő telt el már azóta ...