Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Nagy Irén: Kádervallomás

fenn, a harmadik emeleten meghallottam az első becsapódást. Tíz perc telt el, és már újból csend van, félelmetes halotti csend, mintha kriptában lennénk. Egy asszony felordít: — El vagyunk temetve! — Megörült — kiáltanak rá többen. — Nem hallok semmit — nyöszörög félelmében. — Örüljön neki, úgy látszik vége — mondja a légóparancsnok és int a szemével felém. — Maguk még maradjanak, hátha visszajönnek a gépek — mondja a többieknek. — Mi ketten megnézzük. Kinyitjuk az ajtót. A keskeny folyosón néhány tégladarab hever, mészpor szálldogál a levegőben, a folyosó végén az ajtó nyitva, a légnyomás kivágta. Végigszaladunk a folyosón és felmegyünk a lépcsőházba. Mindenütt por, mész, tégla, de úgy látszik, nagyobb baj nem történt. Valaki dörömböl a kapun. Kinyitjuk, a szomszéd házból a férfiak. — Találatot kaptak ... az óvóhelyen nincs baj ? — Élünk mindnyájan — mondom, és kilépek az udvarra. Az ebédlőnk egyik fala mint a pusztulás jelképe ágaskodik felfelé teljesen épen... ez maradt a harmadik emeletből. A furcsa az, hogy a családi fényképek nem estek le a falról. Apám szeme szigorúan bámul bele a világba, mintha kérdőre akarna vonni mindenkit, mi is történt egy élet munkájának eredményével. Csak nézem azt az ép falat, lassan egész csoport gyűlik körém — az emberek már kimerészkedtek az óvóhelyekről —, mind felfelé néznek, és senki sem szól egy szót sem. Innen nem lehet kivenni, hogy mi van a képeken, csak én látom magam előtt az arcokat tisztán és élesen. Lassan feloldódik a csend. — A második emelet is csúnyán megsérülhetett, de abból még lehet valami — magyarázzák egymásnak az emberek. — Úgy látszik a bomba kicsi volt és sze215