Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

— Már hogy nyugodhatna, amíg gyilkosok mászkálnak közöttünk ? ! — Nem a te dolgod hajkurászni utánuk. — Ha más elmulasztja?! — Vérében fagyva fekszik az ország, ember nem mer ember szemébe nézni, mindenki mindenkiben gyilkost szimatol, mindenki mindenkinek fizetni akar...: és a munka áll! — Kalmár képét elöntötte a vér. — Eredj a dolgodra ... azzal törődj inkább! — rivallt az asszonyra. — És futni hagyjam a gazembereket? — kérdezte csípőre tett kézzel Kalmárné. — Csak addig szaladnak úgyis, amíg szembe nem találkoznak a saját lelkiismeretükkel. Kalmárné hatalmas zsebkendőt szedett elő és megtörölte a szeme szögletét: — Akik a maga gyerekének, első asszonyának vesztét okozták, nem okoskodtak annyit. És azok sem, akik az én Janimat kiparancsolták a kegyetlen orosz télbe. — Az háború volt — csendesedett le Kalmár. — Disznóság volt — vágott vissza az asszony. Kalmár felsóhajtott: — Hát igen! Az is volt! Disznóság... De nem én csináltam ... 2 Alig hat hét elteltével idézést kaptak a bíróságtól. Jelenjenek meg, mert szembesíteni akarják őket a zöldingessel. Kalmárné ünneplőt öltött, Kalmár frissen megborotválkozott, és a kitűzött időben a megadott helyen megjelentek. Hat suhancot vezettek elébük. A legfiatalabb még nem tölthette be tizenötödik évét, a legidősebb alig haladhatta túl a húszat. Kettőre 20