Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Mikus Sándor: Társtalanok

szép napról. Mintha álmában történt volna... Utána jött az ébredés. Azóta gyötrődik, viaskodik az irgalmatlan, keserű emlékkel. A gyerek száraz szemmel nézett maga elé. Valahová nagyon messze nézett, az anyja töredelmes hangja nyomában nagyon-nagyon messze. Abba a múltba, ami csak most rajzolódott ki előtte. — Én nem hagylak el, édesanyám — suttogta száraz ajakkal. — Ha nagy leszek, annyit keresek, hogy mindenünk legyen. Te főzöl, én meg dolgozni járok, és sok pénzt hozok haza. Aztán ne félj, én nem megyek háborúba ... Az anyja sírt is, nevetett is egyszerre. — De ha muszáj lenne... megparancsolják azt, kisfiam. — Ki parancsolja? — A tábornokok. A gyerek egy ideig gondolkodott, megvakarta az orra tövét. Mindig így szokta, ha valami érthetetlen dolog kerül eléje. — És mindenki megy háborúba? — Csak az emberek. — Az asszonyok nem? — Azok nem. — És miért szokott lenni háború? Az asszonyt mindig meghökkentette az ilyesfajta okoskodás. Fáradt volt ahhoz, hogy a gyerekkel úgy szórakozzon, ahogy annak értelme kívánná, ezért a beszélgetéseik rendszerint ilyen felnőttes, töprengő modorban folytak. Egyikük sem sírt már, mind a ketten a kis ágyon feküdtek és a pókhálók játékos rebegését nézték a plafonon. A gyerek néha mocorgott, beljebb fúrta a fejét anyja hóna alá. Az asszonyt szívfájdalmas meleg hullámok járták át. Régen nem volt ilyen szótlan szeretet köztük. — Ne hagyd magad csúfolni, kisfiam — szólalt meg újból csendes, erőtlen hangon. 203