Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Mikus Sándor: Társtalanok

a hideg, sötét udvarra, a csillagok közé. Még érezte, hogy deszka súrolja az arcát, s ő bújna, furakodna beljebb a deszkák közé. Az anyja ott talált rá a hideg, sáros földön. Egy ideig viaskodtak. A gyerek reszketett és összefüggéstelenül, vacogó foggal, nyöszörögve lihegte: — Én nem megyek iskolába... Megkeresem apukát .,. Apukát... Az asszony szorította magához, és sűrűn hullottak könnyei a gyerek nyakába. Csak bent nyugodott meg egy kicsit az ágyon, ahol reszketve, sírva tovább ölelgette az anyja. — Nincs apukád — szakadt ki a szó az asszonyból. — Tudomtudomtudomtudom — hadarta a gyerek, mintha önkívületben tenné, ideglázas hebehurgyasággal. — Édes apuka ... édes apuka ... Az anya fuldoklott a sírástól. Nem is tudta, mit beszél: — Lajos, nem sajnálod a kis Lajost? Miért kellett elmenned ? Megrémült, hogy ezt kimondta. — Marasztottam, ajaj, sokan szöktek már akkor, aki csak tudta, lehajigálta a katonaruhát... De ő nem. Pedig félt, de legjobban félt az akasztástól. Statárium volt... félt. A gyerek már hallott erről, de úgy fülelt, mintha először hallaná. Az anyának átszínesedett az arca. Életében ez az egy dolog volt mindennek a kezdete és vége, A többi, ami azóta történt, mind lehullott valamilyen alaktalan mélységbe, mert ez az emlékhamu azóta is temeti a szürke napok kis eseményeit. — Ha itt marad, volna apád — csuklott fel újból a sírós fájdalom belőle. — Elvitte a háború... Nem tudtunk megesküdni pap előtt, mert elvezényelték ... A gyerek megint kerekre nyitott szemmel, szánnivaló, egyszerű fájdalommal nézett az anyjára, akinek csupa gödör lett az arca a keserűségtől. A vastag szomorúság gyűrűiben újra emlékek törtek 200