Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

magyarázhatatlan, ami széppé teszi, ami erővel, bizakodó reménnyel tölti el. Már éppen indulna, hogy folytassa a munkát, de szemetelni kezd az eső. Körülkémleli az eget: ártatlannak látszó, ritka felhők vonulgatnak minden irányból. Azzal a gondolattal ül le és gyújt újabb cigarettára, hogy majd csak kiderül. Nézi a csendesen szitáló esőt. A szél langyosan, szelíden futkároz, és Deák István ebben a lelket üdítő nyári időben elmereng. Elmereng az élete, a sorsa felett... Mélyet, nehezet sóhajt, valahányszor a múltjára gondol. A tengernyi keserű emlék közül mindig egy tör az emlékezetébe, amelytől nem tud, nem bír, talán nem is akar szabadulni... Földhözragadt szegény legény volt. Húsz éves lehetett, amikor Fejér András nagygazdánál szolgált. Annak volt egy lánya, a Julika. Szép volt, egyszerű, nem olyan büszke páva, mint a legtöbb gazdag lány. Akkor is nyár volt, éppen így szemetelt az eső, és István a lószerszámokat javítgatta a szín alatt. Julika odament. Soká, szótlanul nézte a szorgoskodó legényt — aki akkor is éppen olyan hallgatag volt, mint most —, majd megszólalt: — Van neked szeretőd, Pista? — Nincs... — pirult el a nagydarab legény. — Nem is szeretsz senkit? — Nem ... A lány nagyot hallgatott, s csak jó sokára kérdezte visszafojtott lélegzettel: — Engem se? — De ... — felelte a legény szerényen, csendesen. Pista tavasztól őszig a szénapadláson hált. Egy éjjel arra ébredt, hogy valaki melléfekszik. A Julika volt. S a szénapadlás egyszeriben megtelt dallal, muzsikával, tűzzel... Lobogva lángolt, perzselt az éj ... Julika másállapotos lett. Fejér Andráséknál felborult a világ. Az asszony majd 175