Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

eszét vesztette, a gazdában pedig tajtékzott a dacos, akaratos parasztvér. Vizeskötéllel félholtra verte a lányát, Pistát pedig villahegyre akarta kapni, de a legény vaskeze megakadályozta. Tehetetlenségében a száját szabadította rá. Káromlást, átkot szórt, embert gyalázó szavak lavináját zúdította rá és elzavarta: — Takarodj a házamtól te ... te szemét, te ... te szemetek legalja! Pista elment, Julika pedig két hét múlva felakasztotta magát a szénapadlás egyik gerendájára. Deák István akkor érezte meg legelőször a kegyetlen embertelenség ízét, és akkor mozdult meg benne legelőször az igaz emberség utáni vágy. Most, a munkájáért megbecsülik, s ha a háza elkészül — úgy érzi —, a világ legboldogabb embere lesz. Idáig jut a gondolata, amikor gyanús félhomály ereszkedik rá. Kilép a ház mögül. Nyugatra és délre ijesztően sötét, kavargó felhőkbe merül a tekintete. Aztán vakító fénycsík nyilall át az égen, nyomában pedig rettenetes mennydörgés rázza meg a levegőt, hogy beleremeg a föld, s mintha csak jeladásnak szánná a természet, egyszeriben megbokrosodik minden, mint a kötőfékjét szakító táltos. A két világtáj felhői összeugranak, mint két öklelő bika. Fülsiketítő reccsenés, dörrenés, és a rettenetes erővel nekilóduló szél félelmetesen felbőg. Borzalmakat sugalló esti sötétség nehezedik a világra. A felhők vészes gyorsasággal közelednek, egészen a földre szorulnak. Ott gurguláznak, hömpölyögnek és köpik a vizet meg a jeget. Egész falombok úsznak a levegőben. A büszke jegenyék derékon törnek, a szilajabb derekúak tövestül tépődnek. Nincs erő, mi ellenálljon, nincs élőlény, ki félelmében és kínjában védett helyre, ajtó mögé ne bújna. Deák István a házban topog. Halálfélelmet egyáltalán nem érez. Nem, nem magát félti, hanem a házát, eddigi munkájának félig kész eredményét. Minden idegszála 176