Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

gyümölcsfák... Mióta az eszét tudja, ez volt az álma, ez volt a vágya. Mióta a két keze munkát fogott, ez volt a terve, ez volt a célja. Eddig már eljutott, már csak egy kartávolságnyira van a végső cél, s ha még jócskán megszippantja is az erejét, de befejezi, mert Deák István akarata sziklából vésődött. Nekidűlnek a munkának. Nemhiába dolgozik öt év óta építkezésen, minden mozdulatán látszik a szakértelem. Perzselő a hőség, szinte kibírhatatlan. Nyugat felől pedig erősen borong, felhősödik az ég. Deák sokszor emeli tekintetét a távoli felhőkre: csak addig ne essen, míg meg nem lesz! Délután három óra lehet, mire a két lélek megkönynyebbülten felsóhajt. Fáradtak, izzadtak, mégis boldogan szemlélik befejezett munkájukat. Most már eshet az eső, nem árt se faanyagnak, se falnak, semminek. — Menj Julikához! — mondja csendes szóval az ember. — Hát te? — Talicskázok. — Nem éhezel? — Nem. Az asszony elmegy, Deák pedig munkához lát. A kert hátuljában kitermelt földet talicskázza a házba töltésnek. Meztelen, kávébarnára pörkölt felsőtestének bőre alatt kötélnyi izmok feszülnek. Fáradhatatlanul fuvarozza a földet, miközben a kissé kenetlen talicska panaszosan nyikorog ... Vagy húsz térés után leül a talicska szélére és rágyújt. Jóleső körülötte a csendesség, jóleső a cigarettafüst illatos fodrozása, mert mindez a saját telkén, a saját háza tövében, saját háza árnyékában történik. Mintha egy volna a gondolatuk, érzésük, lélegzetük. Hiszen öt év óta Ostraváról ide fut össze verejtékének minden ára, ide repül minden gondolata. Bizony nem könnyű az élet, de így van értelme. Ha kemény küzdelmet kér is minden napja, mégis van benne valami meg174