Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Ásgúthy Erzsébet: Mama

— Persze ... Vince, mit állsz ott?! Mennyi baj van, és te meg se mozdulsz! Eredj hamar a rendőrségre, bejelenteni! — Igen... — mondta felrezzenve Kropacsek, és gépiesen megindult az ajtó felé. Igyekezett úgy tenni, mintha sietne, de a lábai alig vitték. Mikor visszajött, anyja már felöltöztetve feküdt az ágyon, feje mellett kétoldalt kis faggyúgyertya égett, a kezében rózsafüzért és szentelt barkaágat tartott. Mintha a templomból jönne — gondolta Kropacsek úr, és megállt az ágy oldalánál. Egyedül volt a szobában, a többiek már kint tárgyaltak a temetés részleteiről. Nézte az anyját. Éppen mintha a templomból jönne — állapította meg újból. S eszébe jutottak a hajdani falusi vasárnapok, amikor délelőttönként összegyűltek a templomtéren és szót váltottak a tanító úrral. Most is hallja a hangját, amint vállára veregetve biztatta: „Hát csak tanulj, fiam tanulj ! Szerezz örömet özvegy édesanyádnak ... Dolgozz szorgalmasan, hogy egyszer majd meghálálhass neki mindent..." Milyen büszkén szorongatta ilyenkor édesanyja a kezét! Szinte érzi a kis, meleg, kérges tenyér szorítását... Érzi a simogatását frissen borotvált arcán, amikor az érettségit letette... Látja az ujja közt átgördülő könnyét a kinevezése napján ... Aztán később ... amint hálásan rákulcsolódik az övére, amiért magához vette... Nézi, nézi a két kezet, az egymásba fonódó ujjakat ... és látja őket ezer változatban ... Amint kenyeret szeltek, amint csomót kötöttek a cérna végére, amint a szálkát kiszedték az ujjából, borogatást raktak a homlokára, krumplit hámoztak... Nézi a munkában elgörbült, bütykös kis csonkokat, amelyek sose tétlenkedtek, mindig gyógyítottak, mindig adtak ... Emlékek, jelenetek vég nélküli sora vonult előtte. 16