Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Ásgúthy Erzsébet: Mama

meggondolta magát, s egy műsóhaj kíséretében mint utolsó reményszálat vetette férje felé a kérdést: — Hátha csak elájult... ? Orvosért szaladtak. Ez aztán minden kétséget eloszlatott, hivatalosan is megállapította, hogy özv. Kropacseknét szívszélhűdés érte. — Milyen szerencsétlenség!... Milyen csapás! — siránkozott a menye hangosan, és igyekezett a szemét vörösre dörzsölni. — Nem is tudom, mihez kezdjek most hirtelenében... — nézett a körülötte állókra. — Annyi mindent kell ilyenkor elintézni... — s hirtelen eszébe jutott a bevasalt ruha is, amely még elrakásra várt. — Legelőször is fel kéne ravatalozni... — ajánlotta valaki. — Dehogyis! Előbb le kell mosni ecetes vízzel és ünneplőbe öltöztetni... — vetette ellen egy másik. — Tessék csak kikeresni a ruhát, mi majd segítünk ... — ajánlkozott két asszony is a házbeliek közül. Azzal a házmester segítségével felemelték s az ágyra fektették özv. Kropacsekné hűlő testét. — Siessünk ... siessünk ... — biztatták egymást — amíg meg nem merevedik. Kropacsek úrral nem törődött senki. Mozdulatlanul állt a szoba sarkában, szárazon égő szemmel, mereven nézte, amint idegen kezek húzzák, fogdossák anyja testét s igyekeznek a sovány, elfáradt tagokat belekényszeríteni a birsalmaszagú, fekete selyembe. — Én addig beszólok a temetkezési intézetbe, hogy küldjenek koporsót... — ajánlkozott a házmester. — Puhafából... — szólt hátra a szekrény mellől Kropacsekné. — Köszönöm, házmester úr, köszönöm ... És a hivatalnokot is legyen szíves felküldeni, hogy megbeszéljük a temetést. — A rendőrségen is jelenteni kéne... — fordult vissza menőben a házmester. — De oda én már nem érek rá elmenni. 15