Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

az új negyedbe, kis kertvároskába, szabályos utcácskáiba, a maga csámpás, összekoszpitolódott cipőjével! Kérdi a járókelőket, merre lakik Bauerné. — A Bauerné? Ott, az a magasablakú ház az utca legvégén. Szemben vele a hősök emléke. — Nem tetszik tudni, otthon van? — Nem szokott az járni sehová. Dagadtak a lábai. — És lakik valakivel? — Diákot tart egy szobán. Mert az ő gyerekeit meg másutt tartják ingyen. Becsületes asszony az! Hanem piszok egy férje volt, otthagyta négy gyerekkel! Nem kellemes a kritika. Kalapot emel és szökik Jozefin háza elé. Csenget. Csoszogás. Kérdés. — Ki az? — Én volnék ... Vili. Az ajtó mögött halálos csend kerekedik. Kulccsal nem zörögnek, lélegzet, szuszogás se hallatszik ... Talán be sem enged ... — töpreng Vilibald, s vére az arcába szökik. De mégis megnyílik az ajtó, a csöpp kertbe látni belőle, mely telis-tele ezüstfenyővel. Lombos, temetős, szomorú zugnak hat az egész, illik az asszonyhoz, akinek a haja színezüst, a szeme kiégett, és nehezen, bottal jár. A szobákba nem hívja meg, csak a konyhában ülteti le a viaszosvásznú stokerlire. Szigorú az arca, halott. Nem érdekli már semmi, visszavonult a maga csöndes csigaházába. Ki sem dobja, vállára sem borul. Kinn szürkül, Jozefin nem gyújt villanyt... Spórol ... — villan át Vilibald agyán. — Miért is volt az, ha Jozefin spórolt, azt utáltam, Ilonánál pedig ez mindig tetszett nekem? Mind a ketten idegenek egymáshoz, de az asszony az aszkétább, irgalomnélkülibb. Cinikus. Mindenkiben kétkedik, még jobban hitetlenkedik, mint az evangélium tizenharmadik apostola. Egyformák, egyhangúak a napjai, végzi a főzést, a mosogatást, söpri a járdát. Hetente kiballag a temetőbe szülei sírjához, gyomot irt, öntözget, elmélázik a kispadon ölbe tett kezekkel. 155