Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

Telesírta a fülét mindenkinek, hogy így meg amúgy. Megvan mindene. Rokkantjáradékot szed az államtól, pedig még nem is olyan öreg. Bizonyára él valakivel, tán az egyik szobaúrral, csak nem lehet rajtakapni. Rafinált, minden szomszéddal összejátszik, azok őt el nem árulják. Este el sem tud aludni az izgalomtól, hogy most majd ő adja vissza a látogatást, magával viszi hozzá a két iskolásgyereket... Megríkatja őt! Nem, lehordja, megveri, képen vágja, fenékbe rugdalja! De mire reggel készülődnie kellene, menni a másik asszonyhoz, letesz a szándékáról. Szégyelli magát. Meg fél is Jozefintől. Ha akárhogy is haragszik, tudja, érzi, annak is igaza van ... Az is kiszenvedte a magáét, négy gyerekkel egy fabódéban! Még rágondolni is rossz. Szörnyű! Máskor Vilibaldot noszogatja: — Menj el hozzá! Terád jobban hallgatna. Te éltél vele, nem én. Már csak ismered, tudod, hogyan kell hozzája szólni. Hass a szívére! Vagy tudod mit? Majd megveszett mindig a pénzért. ígérj neki pénzt!... És nézz körül, nem jár-e férfi hozzá! Vilibald nem mer tiltakozni. Akár mérget vehetne rá, hogy hiába megy alázkodni, egyezkedni, mégis megy, mert Ilona úgyse hagyja békén. Izgatottak mind a ketten. Szántszándékkal rosszabb ruhában megy, nehogy ingerelje az asszonyt jó holmival. Jozefin még mindig a régi helyen lakik. A bódék, viskók, tákolmányok azonban eltűntek, rendes kis telep áll a külvárosban... Minden befásítva, kis parkok, bennük játszóterek, a házak körül pár négyszögölnyi kert, mindenhol füstöl a kémény, az ablakokon függöny. Ilona ügyetlenül meszelt háza bizony csak amolyan odapötyögtetett utánzat ezekhez képest. Sehol penészarcú, vékonycsontú gyerek, magát agyondolgozó éhes proli. Ezeknek most mindnek van kenyere, jövője. Bizakodók, nagyokat mondók, nagyokat nevetők. Hajaj, felfordult világ! Majdnem hogy ő nem illik ebbe 154