Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

a fizetése éppen, kabátot is vehetne neki. Micsoda szegény, szidástól félő kis nyomorult! De a kalauz néha rendesebb a más gyerekéhez, mint némely apa a magáéhoz. Mert ugyan kikukkantott a potyautasra, de a szemével azért bátorította: „Jól megfogóddz, te legényke!" és odébbállt, míg az apa letorkolta magában a szülői indulatot és megnyugodott ... Majd még a nyakán maradna kölöncnek! Ügyis festetik tavaszra a házat! Persze Vilibald se maradt meg mindvégig elegáns zenésznek. Kicsit megkopaszodott, potrohosodott, foghíjas lett. A háború is megtette a magáét, egy légitámadás során egy szilánk elvágta két ujját, s azontúl hegedűszóra már hiába feszítgette bal kezét. A zenekar, a karmester már rég más volt, őt még dobosnak sem akarták. Nappalonként most irodaszolgáskodott, tízóraikért szaladgált, mellékkereset gyanánt meg esküvőkre, orgonás temetésekre fanyalodott kántornak. Zengzetesen circumdederuntozott a lelki szegények temetésein, kik immár a másvilágon próbálták a tevének a tű fokán való átjutását. Jeges Ilonával úgy éltek, mint a galambok. Ilona két új polgárt szült a hazának Vilibald nevén. Furcsamód, ezek a gyerekek sohasem hozták ki Vilibaldot a sodrából. Csak egyetlenegy felhő úszott az életükön, az, hogy nem tudtak törvényesen egybekelni. Vilibald panaszkodott, fűhöz-fához futkározott, kilincselt a képviselőnapokon, hogy mitévő legyen. A hivatalban felettese csak nyugtatgatta: — Nézze, minek magának az a papírdarab? Háború után vagyunk, szocialista államban élünk, ahol nincs különbség gyerek és gyerek között! Hát nincs, az igaz ... De ők ketten nem és nem tudnak belenyugodni abba, hogy kétféle néven, vadházasságban éljenek! Ilona túlságosan érzékeny volt; néha a legártatlanabb kérdésre, megjegyzésre is úgy reagált, mint egy fúria; mindenben célzást, sértegetést, szántszándékos 152