Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

porol, nehéz, fárasztó munkát végez vastagszönyegű, sokszobás polgári lakásokban, pénztől eves családok­nál. Két hétre való szeneket hord fel a nagy előszoba­ládába, és alkonyatkor a nagysága ráadásként mara­dékgulyást ad neki a kis lábasba. így szálltak, szálltak, repültek az évek; a gyerekek nőttek, cseperedtek; az öregek fogyatkoztak, véko­nyodtak, fogatlanul pötyögtek, míg végezetül, egyik kevéssel a másik után, a hullaház torkán eltűntek. Az isten sem lett irgalmasabb, és evilágbéli tonzúrás apostolai is faggyús füllel, vaksi szemmel jártak a nyo­mor mellett. Jozefin sokszor már csak vánszorogni tudott haza­menet, akár egy roncsolt lábú, gazdátlan eb. Nem akart élni, és mégsem ihatott lúgot, gyufaoldatot, nem vet­hette ki magát a harmadik emeletről ablakpucolás közben, mert várták — de mennyire várták! — a mia­tyánkozó, „mindennapi kenyerünkért" esdeklő gye­rekek. Vilibald meg élte világát a módos kis házban. Ponto­san elszámolt a keresetével, s ha jutott, küldött a gye­rekeinek, ha nem, vajmi keveset törte a fejét rajta. Mindnyájan — az egész pereputty! — mérhetetlenül idegenek voltak neki, egyáltalán nem vágyódott utána, hogy lássa őket. Csak néha ötlött az eszébe ilyesmi: „Na a Peti már vagy nyolc éves, Böske kilenc. Gabit meg se ismerném, pólyás volt, amikor elmentem. Vár­junk csak, mikor is született a Karcsi?" Már végét járta a háború, amikor egyszer a villamo­son megpillantott egy kisfiút. Feketén, a lépcsőszélen, potyán utazott. Vilibaldnak valami mintha beleszúrt volna a tudatába, hogy a nyápic gyerek az ő vére. Kar­csinak gondolta. Kék, didergő volt a szája, vékonyka kabátját átfútta a jeges szél. Nem tudta a szemét levenni róla. A kisfiú is visszanézett többször, furcsán. Vilibald úgy érezte, oda kell rohannia hozzá, ráteríteni a maga télikabátját, becipelni egy étkezőbe és kis­pörköltet etetni, utána forró teát itatni vele ... Nála 151

Next

/
Thumbnails
Contents