Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

Nem illegette már magát egy kicsit különcnek, egy kicsit úrhatnámnak, ahogy azt szobalánykodása idején a „finom" vendégektől elleste, egészen megérett a külvárosba, rokkanyelvű asszonyságok kórusába, akik bakkecske módján szökellve hordták, vitték a hírt, három rőfnyire megtoldották és úgy kicifrázták, hogy még a szerzője sem ismert rá hamarjában. Naphosszat elcsevegtek, hogy kinek mi s miért fő a fazékjában, miért lehet Kilikátyónénak új mütyürkéje, és miegymásról, hasonlókról. És tanácsolnak a jóbarátok, barátnők, szomszédasszonyok, maguk is fenékig szerencsétlenek. — Menjen el a kávéshoz, vegye fel a férje helyett a fizetését! — Menjen a rendőrségre, ha az ura elveri! — Van még gyámapa, aki ellátja a strici baját! Jozefin fülel, és szót fogad. Megkezdi a körbenjárást a gyámapánál, az árvaszéken. Folytatja a végrehajtónál. Tanul is belőle. Például, hogy így még kevesebbet lehet kisajtolni. Másrészt meg kitapasztalja, hogy könnyebb lehetett Illésnek tüzes szekéren az égboltra hajtania, mint az egyszerű embernek itt vagy amott egy fogadónapot kilesnie, kipuhatolnia. Itt azt mondják: „csak pénteken", ott: „minden hétfőn". Jó, hogy ki nem írják vagy rá nem szólnak: „majd ha fagy, hó lesz nagy", vagy esetleg: „jöjjön holnapután kiskedden". A kávés portájára is elvetődik. Az asszonyság fogadja, fájntos selyempongyolában, állatsereglete körében. A papagáj rikkant, a macska ott nyújtózik a csipkés ágyterítőn, a mopszli a szék alól vicsorít, a pincsi az ablakpárnáról morogja. A kávésné nagysága meg éppenséggel úgy nézi, mint a varangyot vagy csörgőkígyót szokás. Elvárja a kezétcsókolomot, de kezet nem ad hozzá. Hellyel se kínálja. Duplatokáját a mellére csüggesztette, és meghallgatja az asszony keserveit, a kevés hazaadott pénzt, amiből négy gyereket nevelni nem lehet. Felgyűrűzött ujjaival a bugyelláris10* 147