Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

ban kapirgál, végül kiránt egy tízkoronást szeretetadományba. Jozefin elképed, és ráront: — Nahát, tudja a nagysága, koldus még nem vagyok! Tartsa meg magának! És még csattog hozzá nem egészen szalonképes bókokat. A hájas jótétlélek uszítja a kutyákat, fenyegetődzik. A hatás nem maradt el: Vilibald estére kelve Jozefini nekiduhajultan úgy megverte, hogy annak csakugyan alkalma nyílt végezetül a rendőrséget is igénybe venni. Meg is lett a látszatja: Vilibald bőröndbe csapta cókmókját, rá sem hederített a sorba letérdepeltetett gyerekekre, elment egyszer s mindenkorra Jegesnéhez, a cseréptetős, csendes házba. Be megfogyatkozott a kenyér, a pénz! Fogytán a fa, fogytán a krumpli, egy utolsó pöttöm sonka lóg a füstputrikban. Aztán az se. Semmi. Csak adósság. A krejzlerosné már kétszer járt a törlesztésért. Nem sok az egész. Százhetven korona. De amikor egy huncut koronácska siňcs a háznál. Eladogatott, amit lehetett. De az se tartott soká. Nem volt mit elfecsérelni, és nem is volt aki megvegye. Csupa éhenkórász jobbról is, balról is. Szülője se tarthatta, nem volt miből. Csak annyit egyengettek ki neki, hogy a gyerekekkel a nyarat a sógornál tölthesse, kint a tanyán. Addigra majd megint csak lesz valami. Ez volt Jozefin utolsó jó nyara. Sárga kesely kocogott velük jegenyesor közt a tanyára. Viháncoltak a gyerekek, a sógor útközben kiverte gyeplőszáron a pipáját, időnként messzire sercintett, a szót fukarul adogatta. Jozefin nézte a sógor hátát, és elgondolkozott... Miért is nem maradtunk inkább falun? Mit kellett nekünk a városba tolakodnunk? Lettem volna inkább béreslány a nagygazdánál és mentem volna férjhez földtúró paraszthoz, amilyen ez is itt, ni! Az nem hágy 148