Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

durva volt, mint a pokróc. Hessegette a gyerekeket magáról, ha ölébe másztak, gyakran az is megesett, hogy egyiket-másikat, még a másféléves aprót is, irgalmatlanul képen teremtette. Hiába, nem tudott ő már ezekkel élni. Húzta-vonzotta a varrógépkattogás, a rajzos, kőgarádos házacska — meg a gazdája. Igen, neki volt hová mennie ... Csak el, el innen, el a híg levesektől, mit lúgtól kimart, ráncos anyóskéz rak elébe, el a rongyból dömöckölt labdától, fűzfafütyülőtől, szegénygyerekek játékától! De hová mehet egy megcsalt, elrúgott asszony, ha gyerekraj kapaszkodik a szoknyájába ... Négy kis száj vár, akár a tátott csőrű fecskefiaké! Meg kell alázkodni, letörölni a köpetet és még fogadjistent mondani érte! Egy asszony, anya, aki kopott már, mint a közmondás, maradjon veszteg a babérain, „cseléd jogán" tűrje a pimaszkodást, szekírozást, piszmogjon az „ura" körül, gürcöljön hajnaltól napestig, szorongjon, hogy lát-e valamelyes pénzt a havi keresetből! Az igazság ilyenkor fillérekre vedlik, vagy efféle költségvetésbe csap át... Háromszázat mindig szokott adni, ötvenet sírással legombolok róla, egy ötvenest ellopok, százat dühében odavág. A mamáék is adnak egy kis lisztet, zsírt, azonkívül vasárnap ők főznek. Ötszáz korona! Talán még marad is valami belőle! Magabolondítás ez — de hiába, ez az életnek úgynevezett szebbik oldala. Vilibaldból inkább csak szobaúr, ágyrajáró vendég lett. Még nem tudott olyan pimasz lenni, hogy egyszeriben elhagyja a családot. De meg várta is a pók türelmével, mikor szakad el az utolsó fonál. Jozefin már tíz pletykából is ismerte Jeges Ilonát, és eltrécselt róla a szomszédokkal. Kezdetben még rátarti volt és titkolta búját-baját, de ahogy nőtt a szerencsétlensége, úgy vált le róla az önérzet, a szemérem, és ő is közibük nőtt. Pletykált. Aprólékosan megtárgyalta velük a gyáros szakácsnőjének dőreségét, aki belepistult a szomszéd sikátorban lakó csepűrágóba. 146