Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

hiszen az igazat csak ő tudhatta. Egy azonban bizonyos: sem a cseresznyét, sem a szőlőt megközelíteni nem mertük, pedig olykor a nyálunk is majd elcseppent érte. Híre kelt egyszer még annak is, hogy a Sajö a szájában hozott az öreg elé egy szomszédfalusi kis tolvajt, akit aztán a javítóintézetbe küldtek megtanulni: ne bántsd a másét. Egyszóval: nagyon rettegtünk tőle. Hanem egyszer mégiscsak összehozott vele a sors. Az egész úgy kezdődött, hogy egy októberi reggelen hordókkal megrakott szekerek dübörögtek el a házunk előtt. Befordultak a keskeny hegyiútra, és sokáig hallatszott még a távolodók vidám zsivaja. — Szüretelni mennek... — mondta egy hosszú sóhaj kíséretében Jancsi öcsém. — Megérett a szőlő... — toldottam meg csendes bölcsességgel, és közben én is azon gondolkodtam, amit Jancsi kis idő múlva ki is nyilatkoztatott: — Gyere, szerzünk egy kis szőlőt! A kimondott gondolat aztán hevesen dobogtatta meg szívünket. Egyszerre a szánkban éreztük az opálszín bogyók muskotály illatát. — De kiébe mennénk? — vittem egy mondattal előbbre a merész tervet. — Az uraságéba semmi esetre sem — felelte Jancsi. — Tudod, mi történne, ha ott rajtakapnának? Apánkat holnap halálra pirongatná az ispán. — Még talán másképp is megbosszulná — egészítettem ki öcsém okoskodását. Egész délig tanakodtunk. Sorra vettük az összes számításba jöhető szőlőket. Délben aztán úgy határoztunk, hogy kibővítjük a létszámot. Szóltunk Balázsnak meg Bálintnak, és azok boldog izgalommal csatlakoztak hozzánk. Részletes tervet dolgoztunk ki. — Kimegyünk a Mártonék kertje alatt a vízmosásba. A nagy hársfánál kimászunk a bodza közt, és a boróka127