Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

bokrok védelme alatt innen kijutunk a Gobolya-tetőre. Onnan jobbra, a g arád mellett, egyenesen a vadkörtefáig. Ott Balázs felmászik a fára terepszemlét tartani. Ha valaki észrevenné: körtét akarunk szedni! Ha tiszta a levegő: négykézláb bekúszunk a jegyzőék szőlőjébe. Útközben egy szót se! Ha valakit elkapnának, a többiről egy árva mukkot se! A zsákmány minden körülmények közt közös. — Ügy lesz! — fogadtuk meg valamennyien. És elindultunk. A nap már erősen a szemünkbe sütött, amikor a körtefánál lihegve meglapultunk a sűrű dudvában. A körtefa levelei úgy rezegtek az őszi szélben, mintha láthatatlan kezek billentyűztek volna rajtuk. Balra tőlünk egy szemérmetlen nyírfa mutogatta hófehér testét, alatta pedig pirosba öltözött egy kecskerágóbokor, mintha csak dicsekedni akarna: Nézzétek, milyen szép vagyok! És valóban, szép, nagyon-nagyon szép volt. — Fel a fára! — figyelmeztettem kis idő múlva Balázst a reá váró feladatra. De ő csak nem akart indulni. — Félsz? — kérdeztem tőle szúrósan. Nem szólt semmit, csak felém fordította meztelen talpát. Patakzott belőle a vér. Valami hegyes csonk mélyen felhasította a jobb lábát, a lábfeje már dagadni is kezdett. Ez nem volt benne a tervben, de ha már megtörtént, szembe kellett vele nézni. Gyorsan kiadtam az új parancsot: — Jancsi, te visszakíséred Balázst a vízmosásig. Nesze, itt a zsebkendőm, ott majd kimossátok és bekötitek a sebet. A zsákmány az eredeti terv szerint négyfelé osztódik. Induljatok! Bálint hálásan nézett rám, a két fiú pedig már indult is kúszva visszafele. Nesztelenül surrantak, akár az erdei őzgidák, halkan zizzent utánuk a bozót, s amerre mentek, piros virágok maradtak a száraz avaron. 128