Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

bízott birodalmat, hol és mennyi ideig csaholjon és hol várja a megrakodva visszatérő gazdáját. Rendszerint a Deák Jani bácsi nagy diófája alatt, ahonnan egész Panyitig ellátni. És a hűséges állat teljesítette is a rábízott feladatot. Én legalábbis úgy láttam, hogy csakugyan érti a gazdája szavát, és egyedül is megőrizné a csábító „paradicsomkertet", melyből a szegény gyerekeket kapálás után szigorúan kitiltották. Ahogy így visszagondolok rá, még most is magam előtt látom Jasta bátyó hajlott hátát, napszítta arcát, amelyen őszre mindig kisimultak a téli gond ráncai. Egyszer, egy hajtóvadászat utáni véletlen találkozáskor, a méltóságos úr meg is mondta neki őszintén a véleményét: — Hallod-e, Jasta koma?! Mióta te vagy itt a pásztor, nem nyulat, de még ürgét is alig lehet lőni a gömöri határban! Hogy aztán valóban terhelte-e a bátyó lelkét valami tiltott pecsenye, azt nem tudom, de a kalapján egyszer én is láttam egy szép fácántollat. Azt azonban találhatta is valahol mezőjárás közben. Télen pedig olyan jó meleg kesztyűket árusított a megbízható ismerősöknek, hogy a hermelin is elbújhatott mellettük. Am hogy a kesztyűkhöz szükséges nyúlbőröket honnan vette, arra két fiskális sem tudott volna biztos választ adni. így éldegélt a nagy világnak egy kicsike részén az én irigyelt bálványom. Hosszú időkig váltották egymást a száraz meg az esős esztendők, de Jasta bátyó jól intézte az élet dolgait, mert szőlőpásztor volt még akkor is, amikor a „nagy zsivány" megcsalta és válláról a rozsdás kétcsövűt örökre levette. Mi gyerekek borzasztóan féltünk ettől a puskától. Azt beszélték a faluban, hogy az egyik csöve sóra van töltve, amivel irgalmatlanul a nadrágjába lő annak, aki bemerészkedik a tilosba. Bevallom: ez a dolog máig sem tiszta előttem, mert 126