Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

Kovács István: A SZŐLŐPÁSZTOR Gyerekkoromban sokáig tápláltam magamban azt a gondolatot, hogy ha megnövök, cseresznyepásztor vagy szőlőpásztor leszek. A mesebeli királyfiak tündéri sorsát sem irigyeltem úgy, mint a puskával sétáló szőlőpásztorét: Jasta bátyó boldog életét. Mert így hívta az egész falu, bár keresztlevele egészen másként őrizte a nevét. Isten tudja, honnan ragadt rá ez a név, de nálunk az már olyan régi palóc szokás, hogy „minden valamirevaló embernek" van egy tapadék neve is, amelyet azonban senki sem szégyell, sőt, viselője még büszke is rá néha. Jasta bátyó egyébként magános öregember volt, a családja ki tudja hova lett az élet forgatagában. Egy düledező házikóban lakott a kőhíd mellett és becsületes szolgálattal kereste meg mindennapi kenyerét: nyáron cseresznyepásztor, ősszel szőlőpásztor volt. Járta is a görbe dombokat határtalan szorgalommal. Vállán mindig ott lógott a kétcsövű ócska mordály, és soha el nem szakadt mellőle Sajó nevű nagy, fehér kutyája. Mikor a pünkösdi cseresznye már zsendülni kezdett, kiköltözködött a hegyre, ahol gyertyánfa-kávákból erős hátú „kalyibát" készített, maga kaszálta erdei szénával befedte, fűzfavesszőből csukható zöld ajtót font az elejére, majd kakukkfűvel megágyazott benne. Még a király is ellakhatott volna abban! Késő őszig aztán be sem nézett a faluba, csak ha elfogyott az elemózsiája vagy a dohánya. A cukrosodó hegyeket azonban ilyenkor sem hagyta magukra. Megparancsolta a Sajónak, hányszor szaladja körül a rájuk 125