Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács Gáspár: A vádlott

vedni akart tovább, még keservesebben. Oktalanul azt óhajtotta, hogy még alaposabban meggyötörjék. A csendőrök azonban keveselték a beismerést. Súlyos bűnökkel terhelt ember vallomására vártak. Már az is bántotta, megalázta Istvánt, hogy ezek az embernyúzók túlbecsülik ... Erősebb, rendíthetetlenebb ellenfélnek tartják, mint amilyen valóban. Pedig ami tőle tellett, az egy bűnlistán jóformán semmiség, Csak hangot adott ő is az öntudatos szegénységnek, jogot és munkát követelt. És ha volna igazság, akkor az ilyesmi sehogy se büntethető. Nagyzoló hazudozással akarta tódítani a vallomását, hogy ártatlanságát bűnösséggé ferdíthesse. A törzsúr kárörvendő arca azonban észre térítette. Belátta azonnal, hogy a valótlanságból sose lesz hősiesség. Majd jóváteszem a gyöngeségem, ha kiszabadulok! — határozta el magában, s ez egy kissé megnyugtatta. A csendőr pedig tovább incselkedett az étvágyával: — Négy-öt adaggal megbirkóznál egyszerre? — Meg ... De egy falat se kell. — Ne szabódj, no, hisz nem vagyunk mi emberevők! — Koplaltam eleget a magam asztalánál is, mégis kibírtam. — De most a mi vendégünk vagy ... Hidd el, nagyra becsüljük a magadfajta, keménykötésű férfit, és nekünk is van szívünk ... Csak légy okos, embereid meg magad! Nem tudta hirtelenében, hogy mire vélje a csendőri magatartás pálfordulását... Talán besúgóvá aljasítanák, ha kötélnek állna? Színleg még azt is elvállalom... — tusakodott magában. — Legalább jobban megismerem a szándékukat a fajtámmal szemben. És bólintott, beleegyezően, hogy elfogadja az ételt. A törzsúr harsanó parancsszavára elébe szíveskedtek egy nagy serpenyő pörköltet. Nyolc embernek is elegendő lett volna. 122