Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács Gáspár: A vádlott

— Fogj hozzá melegében! — biztatták hárman egyszerre. Az aranyló zsírpikkelyes mártás illatára még a köszönöm is a torkában rekedt. Mohón nekilátott a csupa hús ételnek. Sebesen kanalazott, hogy elüsse éhét, mielőtt még — esetleg újabb kínzásképpen — elragadnák tőle a serpenyőt. De nem bántották. Inkább még noszogatták is, hogy jól „tömje meg" magát. A felénél tarthatott, amikor betelt a mérték: — Torkig vagyok már... — mondta jóllakottan, s félretolta a maradékot. A mosolygós azonban a szemébe vigyorgott: — Öt adagot parancsoltál, nincs visszakozz! Csak lakmározz, hogy jobban bírjad a ruhát! Majd gumibottal fenyegették, kényszerítették az evésre. Hiába rázkódott a gyomra, még az ujjnyi vastagságban faggyúsodó zsiradékot is el kellett fogyasztania, kenyér nélkül. — Senki se fog utánad mosogatni! — mordultak rá, s fényes tisztára nyalatták vele a serpenyő falát. Az emberi méltóság és önérzet hóhérai értették a módját, hogy szinte halálra gyötörjenek valakit, úgy, mintha éppen szívességet tennének vele. Istvánnak is végül kegyetlenebb kínokat okozott a kényszerű lakoma, mint előbb az éhség. Már-már ájulás környékezte. Valaki besomfordált az edényért, s egy óvatlan pillanatban gyomorszájon ütötte a vádlottat: — Tíz ember 'éhkoppon marad, hogy megzabáltad a kosztjukat, te telhetetlen marha! Vacsora helyett most nézhetik az eget! A törzsúr azonban rárivallt: — Lelépni, önkényeskedésnek itt semmi helye!... Kotródj innen, na, mert levizellek, hogy rögtön berozsdásodsz! Aztán Szekérhez fordult: — Azt ne higgye a disznó, hogy kutya ette meg ... Tokajit, mórit vagy badacsonyit parancsolsz? 123