Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Koncsol László: Kaland

voltál. Nekem azonban már nincs kedvem, se türelmem hozzá. Fene tudja, miért, de semmi értelmét sem látom az egésznek. Csak űz a bolond vérem, iszom a haverokkal, poharakon táncolok, rongy nőket, olcsó szerelmeket hajszolok, és utálom a könyveimet, a gépeket, az egész világot... Mondd, élet ez? — Miért nem csinálsz valami... értelmesebbet ? — kérdezte Szabó halkan. — Ide figyelj... — ugrott fel Csóré, és nyugtalanul járkálni kezdett fel és alá. — Hogy magyarázzam meg neked az egészet? Azt mondod, értelmesebbet. De mondd csak, van az egésznek értelme ? ... Tudod, honnan jövök én most? Egy asszonnyal háltam, ura, gyereke van, de közönséges utcarongya, eladja magát bárkinek. Az ura ottlepett, megütöttem a szerencsétlent, onnan szaladok egyenesen ide. Csúnya história, szívből utálom magamat érte! — Akkor minek háltál vele? Ki kényszerített? Csóré hallgatott. Aztán vállat vont és tompán megszólalt : — Mit tudom én! Először el akartam menni... De gyönge vagyok hozzá, nem bírtam otthagyni. Kalandra vágytam, élményre. — Szóval nem bírtad otthagyni... — szólt csöndesen Szabó. — Nem bírtam otthagyni, ahogy mondod! — fakadt ki Csóré, és hadonászni kezdett. — Tehetek én róla, ha ilyen a vérem ? ... Jól van, rendben van, te tanulsz, az embereknek, a nemzetnek, a világnak, vagy mit tudom én, kinek akarsz élni. De hát van-e értelme az egésznek? — legyintett lemondóan. — Ha egyszer olyan gépet szerkeszthetnék, amelyik az embert formálná át, olvasztaná, gyúrná, esztergályozná, csiszolná, hogy ha akarom, én is más ember lehetnék, meg az a nő is, meg ez az egész mindenség ... akkor talán ... Eh! — ütött Öklével türelmetlenül a levegőbe, és újra hanyatt dobta magát a díványon, hogy megzendült alatta a rugózat. 107