Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Koncsol László: Kaland

Talán sikerül! — tört fel Csóréban a remény, de a következő pillanatban megreccsent alatta a padló, és a férfi villámgyorsan feléje fordult. Megrettenhetett a közvetlenül előtte álló fehérköpenyes alaktól, mert összerándult és ösztönös mozdulattal arca elé kapta a kezét. Csórét őrült kétségbeesés szállta meg, rekedt torokkiáltással hátraugrott és öklével belesújtott a férfi arcába. A következő pillanatban már a folyosón termett és eszeveszett futásnak eredt. Amikor a zajra, a lábdobogásra és a férfi kiáltozására a lakók előkecmeregtek, Csóré már messze járt. Hová süllyedtem, mibe is jutottam, teremtő ég! — ez zakatolt benne, ahogy sorban mögötte maradtak a külvárosi sikátorok, zegzugos utcák, házak, és a belváros felé közeledett. Ekkor lelassította lépteit, megtörölte a homlokát, és lopva a környéket figyelte. Az utca itt már széles volt, súlyos háztömbök övezték, és Csóré lába alatt nedvesen csillogott a tükörsima aszfalt. Színes neonreklámok, merész ívlámpák ontották a fényt körös-körül, de itt is csönd és nyugalom honolt már mindenütt. Aki jól ismeri a város tarka nappali forgatagát, ezt a csöndet szinte kísértetiesnek, ijesztőnek érezhette. Csóré valahogy kicsinek, parányi csöppnek érezte most magát ebben a világban, és egyszeriben emberek közé, barátokra vágyott. Egy taxi haladt el fojtott, duruzsoló zajjal mellette. Csóré megvárta, míg tovafut, aztán sarkon fordult, és hogy összeszedje magát, szórakozottan nézegette egy kirakat csillogó csecsebecséit. Majd motoros járőr haladt végig lassan az utcán, és Csóré feszülten figyelt, nem áll-e meg a háta mögött. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor ez a zaj is elült. Hová jutottam, micsoda szennybe, hogy már a rendőröktől is félnem kell! — vádolta magát tovább. — Keresnem kellene valakit, rendesebbet magamnál, hogy belekapaszkodhassam, elmondhassam, mi bánt... 103