Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Koncsol László: Kaland

eligazgatta, majd vállat vont és szárazon ismét megszólalt: — Menjen, ha akar ... Nem muszáj... Közben hátat fordított Csórénak, válláról lekanyarította a kabátját, hanyagul az asztalra dobta, a díványhoz lépett, és mintha a fiú ott se lett volna, vetkőzni kezdett. Csóré csak bámult maga elé tompa, üres tekintettel, kiábrándultan hátrált az ajtó felé, nem volt már az egészhez semmi kedve. De minek vetkőzik ez a nő?... Cifra egy história! — rohantak agyában a gondolatok. — Férjes asszony és anya létére kiáll az utcára! Vajon tudja-e az ura?... Ilyen rút házasságtörés! Velem!... Ennyire lezüllöttem volna már? Ki tudja, azt a kölyköt is hol szerezte? És mi lenne, ha az ura itt rajtakap? — Én megyek... — szólt oda az asszonynak. Az szemlátomást aludni készült, egy szót se szólt, a magával küszködő fiút úgyszólván figyelembe se vette. Alig volt már rajta valami ruhadarab, telt, izmos testét minden szemérem nélkül mutatta az égő szemű fiúnak. Közönyös nyugalommal, rá se hederítve szedegette össze elszórt ruháit. Csóré már az ajtónál volt, indult volna kifelé, de a nőről az utolsó ruhadarab is lehullt, s épp a hálóingét emelte fel. Ekkor Csórénak hirtelen elszorult a torka, száraz lett, vére a fejében lüktetett, s remegő kezéből lassan kicsúszott a kilincs. ; — Hol van az urad? — kérdezte megtörten. — Az uram? — nevetett a nő. — Az uram éjjeles, csak reggel jön haza, későn, ne félj. — Nem azért kérdeztem, csak úgy... — szólt zavartan Csóré, s közelebb lépett az asszonyhoz. Az meg az asztalhoz ment, elkattintotta a lámpát, és a fiút a díványhoz vezette. Vártak még egy pillanatig, és amikor minden zaj elült, Csóré sietős, kapkodó mozdulatokkal vetkőzni kezdett. * 101