Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

az alig merte elsóhajtani a kétezret. A kövér kupec borostás arca elveresedett a kétezerre. — Tán bolondnak ismer éngem, hogy kétezret kér? . . . nem én, még ezeret se, nyócszázat, egy krajcárral se többet. Ignácból most már ki akart törni az indulat, hogy hogy merészeli ez a jött-ment az ő pejlovát, a Gyurit eképpen gyalázni, de nem tudott szóhoz jutni, mert a másik kettő szinte harsogott, ugy alkudozott. A szenzál már lement ezerötszázra, de a vevő nem igért egy krajcárt se a nyolcszázra. Ignác szólni akart, hogy ő kétezren alul nem adja, de a szenzál intett neki, a két lóra mutatott, kerek mozdulatot tett a kezével és Ignác felé tartotta a három ujját. Ami annyit jelentett, hogy a két ló együtt háromezer, vagyis legalább annyit kell a kettőért együtt megkapniok. Ignác ráintett, hogy rendben van, megtette, mert úgy gondolta, egyre megy az, hogy az egyiknél ő károsodik, a másiknál a vevő, a fontos csak az, hogy a végén ő a pénzéhez jusson, a háromezerhez. A szenzál értett az intésből, engedékenyebb lett, a kupec is feljebb ment, ugy aztán megkötöttték az alkut ezer koronában. A szenzál még kacsintott egyet Ignácra és rákérdezte. — Rendben van? — Rendbe. A kupec türelmetlen ember volt, egykettőre leszámolta Ignác kezébe az egész ezer koronát, a rédia-átirást is perc alatt elintézte a vásárbiztosnál és mire Ignác észrevehette volna a történteket, már a kifogott ló fejére vetette a kötőféket. A szenzál még utána tekintett a pejlónak, ahogy az változatlan kedvvel lépegetett új gazdája után, de hogy 69