Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

a ló és az ember eltűnt a vásárban, könnyült sóhajtással fordult Ignác felé. — Ez oszt hamar ment. . . — Hamar. Bánatos volt az Ignác hangja, a szenzál észre is vette. — Mit? . . . tán nincs megelégedve? Ignác tépelődött. — Mégis hát. . . hogy a pejért csak ezret kaptam. ... a jobbikért. — És a kettőért együtt? — Háromezret... . igaz . . . szentigaz . .. — Nahát! . . . ide a száz koronámmal. Ignác tudta, mi a tisztesség, megint betett egy százast a szenzál tenyerébe. A másodikat, ahogy ki lett alkudva. Megszolgált érte, jár neki. A szenzál ezt a százast is megköpte és elköszönőben visszaszólt. — A szürkével meg csak várjon, amíg visszajön a vevő. A felpénz magánál van, gilt az eladás. Igen, gilt, Ignác türelemmel várt az első vevőre, a kis fekete szakállasra. Egy darabig még tépelődött azon, hogy a jobbik lovát ezer koronáért potyázta el, amikor kettőt is megért, de a végén megnyugodott: kettő meg egy az három. Három, ez a fő . . . csak már jönne az a rusnya kis fekete ember a bankból. Kis fiúgyermek ült a közeli szekéren, az apját ösmeri Ignác, megbízta hát, hogy nézzen a szürkére és ha jönne a felesége, vagy az a kis szakállas ember, szaladjon utána, ott lesz a közelben, a sánta Feri kocsmájában. Bent a söntésben már végzett az első decivel, de még 70