Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

— Mit másik? ... az csak a lú, a pej, nem ez a szürke. E' nem volt lú, oszt mégis elkelt. A szenzál keserűre húzta a száját. — Igen ... igen ... ez mind igaz, de az is igaz, hogy ilyen marha ritkán kerül a vásárba, mint ez, amék a szürkét megvette. Ez direkt szerencse volt, ez az eladás. Ignác ráhagyta. — Ez igaz, teljességgel igaz. Beszélt volna még egyebet is, de a szenzálnak sürgős volt a dolga, sietnie kellett a másik vevő után, Amig odajárt, Ignác elégedett mozdulattal vette körül a két lovat. Ha szerencséje van, még a másikért is megkaphat két ezret, akkor szinte ezerrel többje lesz, mint számitotta. Hej, hogy fog örülni az asszony. A másik vevő, akit a szenzál hozott, az már egészen másfajta ember volt. Nagy kövér ember, keményszárú csizma a lábán, a kezéből kender kötőfék lógott és a szemén látszott, hogy többet nézett már lóra, mint emberre. Megállt a pej mellett és a kötőfékkel meglegyintette a ló oldalát. — Ez vóna az a lú? A szenzál nagy igyekezettel felelt. — Ez. — Hát ehhez hivott maga engem? Nincs ennek egy csepp eleje sem . . . mitcsinálok én evvel? A szenzál hebegett, Ignác meg csak nézett. — Hisz' ha ezt meghajtom, hát Kigyósig se jut el, mer mán a Csipáson lefekszik. Horgas orra alól szitoknak hallatszott minden szó és amikor ráförmedt a szenzálra, hogy mibe kerül ez a dög, 68