Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

Most már Ignác buzgólkodott. — Hát mit gondol maga énrólam? Elmenőben felelt csak a szenzál vissza. — Hát csak azért mondom . . . A vevő, akit hozott, nyápic kis ember volt, nagy fekete szakálla felett a két szeme olyan riadtan pislogott a két lóra, mitha sohse látott volna olyat. Ahogy megállt a szürke mellett, olyanfélve, huzózkodva állt, mintha egyre váratlan rúgásra számitana. Ignác világosan látta, hogy ez olyan ember, aki nem ért a lóhoz, ennélfogva meg sem lepődött azon, hogy a szenzál kétezerötszázat kért a szürkéért. Eleinte még közbe akart szólni, hogy ő csak a kettőt együtt adja el, de aztán meggondolta magát. Ha ezért a rosszabbért megkap vagy két ezret, akkor már biztos a dolgában a másikkal, a pejjel. A jobbikkal. Kutya ügyes ember ez a szenzál. Nem tartott sokáig az alkú, lementek az árral kétezerre, a kis fekete vevő belecsapott az Ignác tenyerébe. Aztán két százast vett elő a nadrágzsebéből. — Ezt foglalónak hagyom, a többiért a bankba kell mennem. Addig a lő ittmaradhat. A kis feketeszakállas elsietett, a szenzál meg rákacsintott Ignácra. — Ezt jól csináltuk, mi? Ignác is mosolygott, csendesen, elégedetten. — Itt a magájé, fogja. Az egyik százast a szenzál markába tette. A szenzál sóhajtott, megköpte a pénzt és a zsebébe csúsztatta. — Hej, de a másik . .. Ignác felpattant. 67