Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

— A szürke, az megér ezret, de akkor a pej kettőt ér .. — Ügy számoltam én is. A szenzál néhány pillanatig úgy tett, mintha erősen gondolkodnék, azután — mint aki nagy elhatározásra jutott — hirtelen ráment Ignácra. — Hát nem bánom, lesz vevő. Lesz, ha mondom, olyan, amilyent kiván ... de nekem két darab százas jár a kettő után. Ignác körülnézett a vásárban, vevő nem igen mutatkozott, aki volt, az is inkább a disznók felé ment, ló nem kellett senkinek. Fene bánja, kétszázzal kevesebb, a többi még bőven elég a két tehénre, amit venni akarnak. — Hát csak hozza. Elment a szenzál, hosszú fiatalember volt, szinehagyott bőrkabátja kétoldalt messzire fityegett utána. Ignác szénát dobott a lovak elébe, hogy több türelemmel várják az uj gazdájukat, ezalatt a szenzál nem mehetett messzire, mert egyszerre megint Ignác mellett állott. A szeme huncutúl pislogott, amikor az Ignác napszítta vízszinü szemébe nézett. — Valamit elfelejtettem . . . tudja, máma nehéz egy lovat eladni . . . kettőt még nehezebb. Azért hát bizza magát egészen rám, akárhogy is lesz, hagyja, hogy én beszéljek. Mennyit is akar a kettőért? Tudta jól, hogy mennyit, de a nagyobb nyomaték kedvéért kérdezte mégegyszer. — Háromezret. A szenzál tréfálkozva fenyegette meg Ignácot. — Na, ne, kétszázzal kevesebbet. Ne feledkezzünk meg az én kétszázamról... 66