Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

Kint a vásárban, a hegy alatt, jó helyet tudtak még kapni, jó elől, mert még idejében érkeztek. Az asszony leszállt a szekérről, Ignác kioldotta a zablát, az asszony meg elténfergett a kirakó sátrak felé. Jó messzire a lovaktól, már nem is láthatta az urát, amit estére igen-igen sajnált, mert a végén egyre azt hajtogatta, hogy semmi sem történt volna úgy, ahogy történt, ha ő is ott lett volna az ura mellett. Az a kutya szenzál az ő eszével nem tudott volna mérkőzni, mint az Ignácéval. Hiába minden, az asszony már messzire járt, amikor a szenzál megállt a lovak mellett. — Régen nem láttam már Józsi bátyámat errefelé. Ignác éppen az ostor csattanóját fonta szorosabbra, merthogy útközben kicsit megbomlott és csak úgy, munkából pislantott fel a szenzálra. — Éngemet Ignácnak hívnak. A szenzál nem zavarodott meg, a vörös szeplők nem lettek az arcán vörösebbek, csak a hangja lett még bizalmasabb. — Persze, hogy persze ... hiszen a szomszédja Józsi bácsi, ott az alsó végen, pár házzal a keresztúttól. Ignác csak hallgatta és változatlanul a csattanót igazgatta. — Az én szomszédom András, Bokor András. A szenzál szeme mosolygósra villant. — Hiszen nem éppen a tőszomszédját gondoltam. — Ügy mán igen . .. A szenzál a lovak elejét nézegette, azután a lábukat tapogatta meg. — Ez a szürke pókos egy kicsit. . . 64