Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Találkozás a faluval

Azután megállt, végig nézett rajtuk, szeme pislogott egy keveset, lassú, elváltozatlan hangon szólalt meg, mint a kijátszott harmonika, amelynek csak egy sípja maradt meg épnek. — Hát kentek azok? . .. Egyszerre szólalt meg a két ember. — Mink vónánk. Leültek, ki hova tudott, az öreg ember a térdére tette a kalapját, kétszer végigsimította, a fiú várt, nem akart addig szólni, amíg az apja nem kezdi. Az asszony kezdte. — Jól oda voltak kentek, már azt hittük, vissza se jönnek. Az öreg ember csendes volt. — Minden eljön egyszer, ez is eljött. . . Azután felemelte a fejét, a gerendákat nézte, meg a tüzet, ami a szegletben zsarátnokolt. Hosszan, szótlanul az öreg asszonyra nézett. Az asszony keresztbe tette a két kezefejét az ölében, elnézett az ember feje felett. — Meghótt... Az ember feje lecsuklott, két keze lehullott a térde mellett. Hát e' már nincs meg: az asszony. — . . . kapálni ment ki a földre, oszt felhűtötte a víz. Felnézett megint az asszonyra, aki megint értett a nézésből. — Az árendás vette meg, sok vót a köccség a betegre, meg kereset se vót, élni meg kellett. .. Az ember újfent ránézett. Az asszony felelt rá. — A föld is avval ment. . . A fiú sírós szájjal szólt közbe. 60