Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Találkozás a faluval

— Azt is az árendás vette meg, aki vót? Az asszony legyintett. — Néma', jött azóta kettő is új -— hátrabökött az ujjával — onnét jöttek, felülről... Elhallgattak mind a hárman, az emběr a földet bámulta, s mint a beteg állatnak, úgy hullott a feje a két válla közé. A fiú a sapkáját szorongatta nehéz nagy kínjában, az asszony meg a két embert nézte, szeme aljában mélyebbre tágult a ránc, a pislogó lámpa két fekete vermet árkolt a homloka alá. Az öreg falállt, kiegyenesedett keményre, mert félt attól, hogy ha csak egy kicsit is meghajol, hát derékban törik ketté. — Gyerünk, fiam. Az asszony nem marasztalta. — Nézzenek azért körül . . . Elmenőben a fiú kérdezni akart valamit, már a nyelve hegyin volt a kérdés, ahogy előrelendült. Az asszony ezt is megértette. — Arra mentek úgyis, nézz be az ablakán . . . Ahogy megint a falu uccáját tapodták ketten, két kihajszolt magyar, kérdetlen is egyfelé lendült a léptük. Csöndes volt a falu, aludt már ilyenkor legtöbbje, átütött már a hold is az égen, nehéz árnyék lapult a kerítések alján. Tán az ötödik háznál jártak, amikor megszólalt a fiú. — Álljunk meg apám, benézek az ablakán . . . Amíg az árkon ugrott keresztül és csöndben kiakasztotta az ajtó zárját és tolvajléptekkel az ablak alá húzott, végig gondolta az egész elindulást, ezelőtt hét esztendővel. 61