Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Találkozás a faluval

Az öreg egy kicsit derültebb volt már, olyan szorongósrekedt volt a hangja. — Hét esztendő, meg egy perc, vagy kettő, a" már nem számít. De azért gyorsabban kezdtek lépni mind a ketten. A falu ott feketélett előttük a lapályon, néhol apró sárga kockák villantak ki az éjszakába. Világos volt az első ház is a falu szélén. — Ügy látom, Julcsa néném még fentvirraszt. Az öreg elkomolyodott, fanyar, nyikorgós rándulással. — Nem meri kiótni a lámpát, mer' fél, hogy éccaka lesz. A fiú nevetett, jól esett neki a maga hangja. — Hát éppen már nem lenne olyan korán neki. Felértek a szekérútra, rekedt zörgéssel jött mögöttük egy megkésett szekér. Félreálltak, engedték, hogy előre menjen, ráköszöntöttek. A lovak kocsisa rájuk nézett, megbökte a kalapját, nem szólt vissza. — Ejnye,be más divat járja most errefelé, apám. Az apa nem ügyelt rá, lépett előre döngő, kemény járással. Kimeredt szemmel bámulta a falut, a házak fekete tömege kavargó folttá futott össze a szemében. Ahogy közeledett, úgy esett neki, mintha minden méternél egy-két kilót tettek volna a mellére. — Menjünk be tán először Julcsa nénémhez tudakozódni, jó, ha az ember rákészül egy kicsit. Az öreg rábólintott. — Ügy gondoltam én is. Amikor beléptek az alacsony tornácajtón, a kiszáradt vén asszony nagy gonddal tette vissza a reteszt az ajtóra. 59