Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Találkozás a faluval

— Hallottam. — Oszt értette? Nyugtalanság szólt ki a fiú beszédjéből, az apja feddve nyugtatta. — Nem kell mindent érteni, akkor máskép volt, most így van .. . Mentek az erdő fekete útján, csizmájuk sarka megcsuszszant néha a nyirkos füvön. A fiatal beszélni szeretett volna, nem bírta a csöndet és a közeledést. — Van tán már hat esztendeje is, hogy elmentünk .. . nagy idő ... Az öreg kurtán szólt. — Hét annak. A fiú tűnődött. — Igaz bizony, hét.. . még jó, hogy együtt maradtunk, hogy apám a mi trénünkhöz került. Ingerült lett az öreg. — Fenét jó, maradhattam vóna otthon is, elég vén vótam hozzá .. . A fiú érezte, hogy az apjának van igaza, helybenhagyta. — Mán az igaz, eltanáltam vón magam is Szibériába. Ritkultak az erdő fái, hangos csöndje volt a fáknak, mint a magányos halottvirrasztásnak. A fiú ért ki elsőnek a tisztásra, botjával mutatott előre. — Ott van la . .. — Igen, az a'. . . A fiatal szaladni szeretett volna, hátra nézett: nehezen lép-e az öreg. Az is sietni akart, de mégis visszatartotta a lábát, minek, nem olyan sürgős. — Jöjjön már szaporábban, apám. 58