Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - Elröpül a madár

mozdulatokkal várt valamire. De ha legalább tudnánk, hogy mire? — Apu, apu! — Mi az? — Már fél a Csóri.., — Látom. — De mitől? Vártunk. Csend volt az udvaron, csend volt a kertben, csak a rigók fecsegtek tovább a diófán. Már három volt, vagy tán öt. A kert felől éppen megint repült két rigó, ezek is leszálltak a diófára, a többi közé. Aztán a messzi szomszéd felől megint jött kettő, az is odaszállt. — Nézze apu, mennyi rigó! — Látom, de légy csendben. — Mit akarhatnak azok a rigók? — Semmit. Beszélgetnek. Egyszerre röppent fel minden rigó és egyszerre szálltak mifelénk, a Csóri kalickája felé. Csóri már várta őket a kalicka legfelső rúdján. A rigók a kalickára repültek, ellepték a tetejét és a dróthálón keresztül a Csóri felé csapkodtak. Csóri bátran és elszántan állt, lejjebb is ugorhatott volna, a középső rúdra, ahol már nem érhették volna el, de Csóri állt a legfelső rúdon és elszántan mérte felfelé a csapásokat. A rigók fentről le, Csóri alulról fel. Néha összekoccant két csőr, de ártani nem tudtak egymásnak. Csak a drótháló, amelyhez ide-oda csapódott a Csóri feje, az vérezte meg ilyen nagyon. Álltunk ott és Mihály reszkető kézzel kapaszkodott a kezembe. Hideg volt a keze és egy szót sem szólt, csak 37