Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Látogatás

elment. Most is ugyanaz. Arra gondolt, hogy csak a dolgok hűségesek az emberhez, azok nem esnek ki az ember életéből. Tiszta jóság csak a dolgokban rejtőzik, mert övék a megtisztult örökkévalóság és a napfény és a levegő végtelen tengere. Ahogy befordult a szőllejük felé vezető útra és elhaladt a két öreg almafa mellett, amely változatlanul volt öreg és a kut rozzant kávája mellett, amely változatlanul volt rozzant, hirtelen lepte el a messzitünt ifjúság vidámsága. A meredekké vált úton, a szőllőtőkék mellett szinte tánclépésben jutott előre, a melle ugyan zilált, de ezt csak akkor vette észre, amikor megállt a borház kiugró verandáján és lenézett a szőllőtőkék végtelenbe futó tengerére. Jó volt itt, mert az ember szeme nehezen tudná észrevenni, hogy a tőkék megöregedtek, a venyige minden évben frissen hajt és minden évben egyformán megújult fiatalon örvendez a rája termő fürtöknek, csak alul, a föld alatt és mingyárt közel a földhöz, csak ott öregszik és vastagodik, ráncosodik az évek futásával az anyatőke, A veranda mellett két oldalt zöld pázsit terült, hanyatt feküdt a puha fűbe és nézte a felhők futását. Meleg volt a föld és a fű puha szőnyege édesen fogta körül a testét. Alulról, a kút felől fiatal lány közeledett, kapa volt a vállán és már messziről úgy tetszett, hogy ismerős. Ahogy közelebb ért, már azt is látta, hogy mezitláb van és szép izmos lábszárát barnára égette a nap. Ejnye, ki lehet ez, hiszen olyan ismerős? — Jó napot kivánok. — Adjon Isten, te vagy az Terka? Én. 192