Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - A végrehajtó esete

rol Csóri, a kis Mihály szelid szarkája pislogott a betolakodó idegenre. A feleségem arca fehér lett az ijedelemtől. — Csak nem? Ravatal csak bólogatott fáradt, öreg fejével. — De bizony kérem, szigorú parancs . . . hajh, most minden máskép van, hogy uj ember az adófőnök . . . magyar ember . . . amig a régi volt, a cseh, az még mert a szivével cselekedni, de ez. . . ugy fél emberséges lenni, pedig hát. . . Elhallgatott, máris többet mondott, mint amennyit szabad lett volna hivatalos személynek. Hirtelen belépett a konyhaajtón, gyöngéden félretolta a két gyereket az útból. — Foglalni kell, mert nagy a hátralék. Most már szigorú és könyörtelen volt a hangja, a két gyerek döbbenettel nézett rá, az anyjuk a kezét tördelte. — És csakugyan el is szállítják, amit lefoglal, Ravatal úr? — El bizony . . . muszáj kérem. Ezután már ment a dolog rendes útján. Be az előszobába, onnét az én szobámba, a szoba falán az én kedves képeim, mindegyik egy-egy barátság emléke, de Ravatal Péter most már nem volt más, csak az államhatalom végrehajtó közege. Collstockot vett elő, azzal mérte a képeket, úgy vezette rá egy nyomtatott papirosra a Városliget napfényes derűjét, azután a zöldtónusú aktot, az ungvári várkertet, a bányamunkás komor fejét. A könyvszekrényemhez lépett, megtapogatta a fáját, csettintett a nyelvével és felirta a szekrényt, azután egy könyvet vett ki belőle, szétnyitotta, elolvasta az író nekem szánt dedikáció1* 19