Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - A végrehajtó esete

ját, azután egy másikat vett elő, azt is kinyitotta, abban is dedikációt talált. Visszatette és magában dörmögött. — Ezeket fel sem irom ... de hogy igy telefirkálni éppen az első oldalt... igy a kutyának se kell. Még a két vörös fotelt, meg a nagy vörös kanapét irta fel, a feleségem pirosodó szemmel nézte a ceruza mozgását. Emlékezett rá, hogy akkor kis Mihállyal volt várandós, amikor ezeket vettük és ezekben üldögélt a lábbadozó anyaság deriis napjaiban. Az ilyen pillanatokban, mint most ez is, társat keres a gyarló ember, akivel együtt lehet a bajban, ő is a két gyermeket kereste. De azok eltűntek. Felszakadt belőle a sirás. — Hát ezt mind elviszik? ... van szivük hozzá? Ravatal arca komor volt, mint egy koporsószeg. — Ha jól tudom, már kint is van a stráfszekér, mert tizenkettőre rendeltem ide. Ha nincs segítség, hát nincs. — Csináljon velük, amit jól esik... — és otthagyta Ravatalt, ment a két gyermek után. A hálóban senki, az ebédlőben senki, a nappaliban senki, nincs már más hátra, csak a gyerekek szobája. Juditot megtalálta, éppen az ajtót csapta be maga után, azt amelyik az előszobába nyílik. Utána sietett, utána kiáltott. — Hová szaladsz? A lánygyermek visszafordult, két karját a mellére szorította, ott szorongott négy kedvenc babája, Éviké, Garbó, Lilian és Marlene. A négy baba ijedten bújt meg az ő anyai szivén és az ő szeméből könnyek hullottak a négy baba göndör hajára. 20