Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Negyven óra

Az asszony körülnézett, széket keresett, amelyre leülhetne, de széket nem kínált senki, így hát állva maradt. — Nem is tudom .. . azaz . . . arról volna szó, hogy az uram gyámoltalan egy ember, ha kell neki valami, hát nem mer szót szólni senkinek .. . Bogár türelmetlen volt. — Tulajdonképpen miről van szó? — Hát arról kérem, pallér úr... Az asszony elhallgatott és riadtan nézett szét az irodában. Az irodában nem volt más, csak három asztal, meg négy-öt szék, a harmadik asztalnál nem ült senki, de azon tervrajzok voltak magasra halmozódva. Ez a mérnök asztala. És ha semmi riasztó nem is volt a szobában, mégis csak ez volt az a hely, ahonnét a kenyér jött nekik és a ruhára való és ez a barna kis kalap is, amit a fején visel, az is innét eredt. Minden, ami az embernek számít, nem csoda hát, ha megriad. Bogár már tudta, miről van szó. A szeme tartósan és leplezetlenül nézte az asszonyt, piros volt az arca Bogárnak a bőséges koszttól és a rendszeres italtól. Az asszony fiatal volt, egészen fiatal, szép kis kerek melle volt, éppen olyan az egész asszony, mint amilyet Bogár leginkább kedvelt. Kezdett már megeredni a kedve, amikor rászólt Hajdúra. — Maga meg utána nézhetne kint, hogy lesz-e eső . .. ha majd esni kezd, szóljon be. Bogár szerette magát tömören kifejezni, ebből a mondatból pedig mindkettő érthetett. Hajdú, hogy felesleges itt bent, mint ahogy már gyakrabban volt felesleges, az asszony meg, hogy a pallér úr komolyan akar az ő dolgá150