Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Vásár

megnyugodva. Lett. ő is így lett. A kalapja alól lopva az asszonyra nézett, amig az elbámult: fonnyadt is volt már egy kicsit, a mejje is lógott, de a keze keményen fogta a kosár fülét. — Tudod-é, hogy meghótt az asszony? Eszter feléje fordult, több érdeklődéssel: — Mikor? — Két hete vittük ki. Eszter elgondolkozott. András már a faluban közeledett hozzá, de akkor a kocsmáros fia már előbbre jutott, mert annak pénze volt és mindig hozott neki valamit a városból. — Hitre vótak? — Nem, csak úgy. Az asszony egyszerre felélénkült. Szapora szóval mor.dta el, hogy mennyire únja már a városi életet, nem jó, ha az ember másnak a mosogatórongya, igaz, hogy jó erőben van — körülnézett, hogy van-e fa, amit megkopogtasson — de azért mégis csak megúnta ezt az életet. Az ember hallgatta, derült ábrázattal, a pipa kialudt, zsebre dugta, sercentett egyet, azután csak úgy véletlenül, az asszony derekára csúszott a keze a kosár fölött. Megtapogatta, az asszony hagyta, kicsit csontos, de így jó, ez nem kíván orvost. Tompán zsivajgott a vásár, szekerek haladtak előttük, egyikről lekiáltottak: — Maradsz még? — Yan még egy kis elintézni valóm, csak menjetek. — Aztán Eszterhez fordult: Mennénk tán? 109