Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Vásár

Felálltak, az asszony is. András elől ment lassú léptekkel, nyomában az asszony szapora kopogással. Most már így: András elől, az asszony hátul. A férfi ment, az aszszony nem kérdezte: hová. Eszébe jutott, hogy találkozhat az asszonyával, s az még nyilt piacon le találja piszkolni, de már mindegy, most másról van szó. A férfi befordult a kocsmaudvarra, asztalok voltak kitéve a tavaszi fűre, leültek, a csaposlegény három decit tett eléje, András rászólt: — Még egyet. .. Töltött az asszonynak is. Ittak. Az asszony keveset, pedig szerette. Az ember fenékig. Megtörölte a bajuszát a kezefejével: — Oszt van valamid? Érdemes vót legalább kínlódni'' Szaporán felelt az asszony, hogy ez is van, az is vau, megbecsülte a keresetét, meg hát jó helyeken szolgáit, kevés kiadása volt magára. Aztán elhallgatott, az embei nem kérdezett többet, sütött a nap, fiatal légy mászkált a pohár szélén, az ember a pipát vette megint elő, az asszony a két bütyökujját forgatta. Tizet ütött a pápista torony órája, az asszony felhorkant: — De már mennem kell . . . Felállt. — Hát Isten áldja meg. Lassan indult a kapu felé, várta, hogy az utána kiált. Nem kiáltott. Az ajtónál megállt, éppen akkor, amikor az ember végre megszólalt: — Eszter! Megfordult, félig, félkezével a kilincset fogta. 110