Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Vásár

— Mégis csudálni való, hogy annyi ideje nem keniltem össze veled. Hun jártál azóta, hogy eljöttél? Eszter unta a kérdést, kurtán felelt. — Hun itt, hun más városban. Szaladt előttük az ucca élete, sütött le rájuk a tavaszi nap, kopott volt egyik is, másik is, két öregedő veréb akadt egymásra a hideg kőpadkán. Eszter arra gondolt, hogy minek is jött el a faluból. András meg arra, hogy milyen kár volt, hogy Eszter elment a faluból. Hallott akkor valamit, hogy a kocsmáros fia járt volna Eszter körül, aztán a lány a szégyen elől ment a városba. — A pulyád megvan-e még? Eszter elnézett az ember feje fölött, a törvényszék fedelét nézte, ahol éppen tavaszi varjak üldögéltek. — Inasnak adtam Gácsyhoz, a lakatoshoz. A férfi elgondolkozott. — Osztán jóravaló fiú? Eszter szeme most csillant meg először. — Nincs vele sok gondom. Az asszony a másik oldalon ment, fel a piac felé. Eszter felállt, nézte az asszonyát, úgy tett, mintha menni akarna, de leült, ahogy az messzibbre haladt. András kíváncsiskodott. — Mondd mán meg, kitül lett? Az asszony arca egyszerre megfagyott, keményeu hullott ki a szó a száján. — Lett! András behúzta a fejét, a csizmáját nézte, csendesen. 108