Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Barabás a ház felé vonszolta magát. Az ajtóban megállott, gondolkozni próbált. Megdagadt arcának fájdalmai elterjedtek egész fejében, s nagy, megdagadt tömlőt érzett a nyakán. Az ajtófélfához támasztotta magát, és két kézzel tapogatta a tömlőt. Tógyiné vékony hangja háta megett kísérte: — Reggel csak zörgetnek az ajtón, alig pirkadt még, az eső épp elállott, jaj, hirtelen haragú, jóságos teremtőm, megyek, nyitom ki, hát hozza vagy öt ember szegénykel összetörve, szétlapítgatva s vérezve, mint a harmatos húsvéti bárányt! — Mi történt? — nyögte Barabás, és belépett a szoba ajtaján. — Ne nyivákoljék, Tógyiné, hanem beszélje, hogy mi történt? — Lőccsel verték össze szegénykét! Éjjel, az országúton verték agyon lőccsel s karóval! Barabás már az ágy elé hullva bámulta a fehér lepedővel letakart testet. Nem látta, de tudta, hogy ki van a lepedő alatt. Eldőlt a földön, és nekitámasztotta a halántékát az ágy hideg deszkájának. — Hogy kerülhetett ki az országútra, ki engedte szegény ártatlan lelkemet erre a szörnyűséges sorsra? Jaj, kinek a bűne ez, szerelmes jó Istenem? — mondogatta éneklő hangon Tógyiné, és nyugodt szorgalommal rendezte a szoba tárgyait. Egy nagy edényben véres vizet vitt ki, s a tornácról odazúdította az udvaron várakozó emberek közé. Barabás többször is felemelte a karját, hogy benézzen a lepedő alá. Reszketve húzta végül kicsit félre, és egy eres, nagy kezet pillantott meg alatta. Ezt a kezet, a mutatóujj tömör vastagodását, a nagyujj körmének ellapult formáját óh, de jól ismerte! Hányszor nézte őket, amikor a munkaasztal tárgyai között ott mozgott a szeme előtt ez a kemény fogású, ügyesen dolgozó kéz. — Jaj, Istenem! — nyögött föl Barabás, és felemelte a lepedőt ott, ahol a fej formálódott a rideg gyolcsvászon ráncaiba. Összetört arc, bevérzett homlok nézett föl rá. Barabás hosszasan bámult a csendesen nyugvó legényre. 98