Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Ügy mék el, ahogy ide jöttem! Akkor is vót bennem egy kevés! Rossz lélekkel nevetett. A bor ereje bizsergette a tagjait, s a szája szélét csavargatta. — Tudod-e, Bodor János uram, de különösen ura másnak, nem nékem, és nékem atyafiam, hogy merre léptem ki a városi dutyiból? Kiütöttem a fejemmel a fedelét, egyik lábamat így tettem át a falán, a másikat meg így! Az asztalon mutatta meg, hogy hogyan. Egyik lába után a másikat csapta föl az asztalra, s Bodor uram a csörgő edények, kidőlt bor és recsegő asztal láttára fuldokló nevetéssel dőlt rá Gáborra: — Ugye, Gabi? Ügy tetted-e? Na a Jehova Isten áztassa ki kender helyett azt, aki jobban ért téged, mint én! Felállott, és dülöngve ment a lépcső felé. Felemelt mutatóujját a szája elé tette: — Várj egy kicsit! Hozok neked valamit! Gábor ráhajolt a borra, és hosszú lélegzetekkel itta magába. Most nem szégyellte, hogy egyedül iszik. Különben sem volt egyedül; búja-baja itt ült vele együtt. Kibontotta a kendőt, amelyet a városi őr adott át neki a börtön előtt. Nehéz szemének alig akart hinni: írásai, legénykönyvecskéje, remeklését tanúsító bizonyítványa voltak benne. Weiszmüller Júlia tette ezt, és szót se kíván, hogy jobbat nem is tehetett volna! Messzi vidékeken, leginkább idegen országokban, ahol nem ismerik, s ahová hírét se vehetik, újra munkába állhat! Megdobbanó szíve fölé dugta a kincset. Belehajolt a kupába, és áldomást ivott belőle. Bodor uram hangjára fordult vissza: — Hehehe, Gabi! Ide nézz! Ezt hoztam neked! Remegő testtel, kibontott hajjal, rendetlen éjszakai köntösben, ijedt örömmel állott a lépcső alsó fokán egy leány. Bodor uram előrelódította, és megint nevetett: — Hehehe, itt van! Nesze! Hal meg utánad! Csendes Aniska, a Bodor uram csaposlánya, odalépett Gáborhoz: — Gábor! — mondotta zokogva. — Fázom! 92