Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

beszélgetésük egyre kevesebb lett. Gyermekek és jók voltak ebben a szülői meleggel föléjük borult és jó éjszakában. — Akkor, Mózes fiam, mondd el valamelyiket a sok közül! — szólott Barabás Répa Mózesnak, a cifra beszédű, fontoskodó legénynek. Répa Mózes olyan hangon is tudott beszélni s olyan beszéddel, mint ahogyan az orgona mondja a zsoltárokat. Versféle meséket mondott, egyszerű, basszus hangon, s ilyenkor nem válogatott díszes szavakat, csak egymás mellé rakta a sorokat, de ahogy egynek-egynek a végét még mélyebbre eresztette, vagy éppen cseppet feljebb emelte, hát könny szökött hallgatói szemébe! — Melyiket mondjam? — kérdezte szívesen. — Árva gilicéről, Szőcs Máriról, Görög Ilonáról? Vagy tán Kerekes Izsákról, Kádár Katáról, bíró Szép Annáról? Elmondjam Júlia, szép leányt, a fogoly katonát vagy megétetett Jánost? Világszép Erzsókot vagy a molnár inasát?! Gábor felkapta a fejét: — Azt, azt, a molnár inasát! Répa Mózes hangja elváltozott, mint varázsütésre. Kapkodó, gyors beszéde ellassúdott, értelmes, tagolt, mesélő beszéddé vált. Hosszú kötéllel ereszkedett le a mély hang még mélyebbre, mély kútfélébe, lélek aljába, elrejtett kincsekhez. Ezeket mondotta: Este guzsalyasba', Reggel a malomba'... Játszadozni kezdtem Molnár inasával... Bárcsak az a hajnal Örökké tartana, Meg se is verradna, S a mü szerelmünknek Vége se szakadna Molnár inasával! — Igen szerették egymást! — szólt közbe az egyik szász, de a többiek csitítva hallgattatták el. A mély basszus tovább mondta: 67