Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

nyúlik az orrod, s majd meg tudod mondani, hogy milyen szaguk van a csillagoknak! Négy erős, vastag karú, de karcsú derekú fiatal teremtés ingerkedett arra, összesúgva-búgva, természetesen sétálgatva, de szemmel láthatólag Gábornak örvendve. — Szemtelen! — mondotta egyikük, és lejjebb kapta magasan tartott fejét. — Törődj a hozzád valókkal! — Te bizony nem vagy hozzám való, igaz-e? Alig várnád, hogy leszálljak hozzád, s marokra fogjalak! — felelte Gábor, és olyat vágott a szemével, hogy ennek nyomán harag helyett csak utolsó szavainak a hatása mutatkozott. A négy menyecske boldogan nevetett, és továbbszaladt, mert hátha meghallotta valaki! — Mariska, lelkem! Hallod-e! —- kiáltotta utánuk Gábor. — Gyertek vissza! Olyan fontosat mondok, hogy no! Nem merem másra bízni! Mariska s a másik három gyanakodva állott meg. Ebadta szép legénye, de tud óhajtani, kérni, parancsolni! Most haragudni kéne rá, s ehelyett ni, megkérdi tőle: — Mit akarsz? Szemtelen leszel-e? Mert ha igen, bele se kezdj! — Dehogy leszek, dehogy leszek! Halálosan komoly dolgot mondok néked, s másra nem bízhatom! A nagy bizalom odavitte vissza a négy kedvest. Gábor lehajolt hozzájuk, s úgy súgott a fülükbe. Olyan hangja volt a bitangnak, hogy a lányféle elpirult tőle, a menyecske pedig jót gondolt. — Tudjátok-e, kit s mifélét szeretek én? Nem az olyat, aki, ha megölelem, hát azt mondja, hogy: Ne, Gábor, ne! Nem szabad! Hanem az olyat, aki így: Noo, Gábor, noo, Gabika! Mert én az vagyok! S azt, hogy no, azt úgy mondja, mint ahogy a galamb dugja a csőrit a másikéhoz. S az ilyentől én úgy búcsúzom, hogy viszontlátásra, kedves, máskor is! Az ilyet kedvelem én! — Óh, te gyalázatos! Miket beszélsz! Hát ki vagy te, hogy ilyen nagyokat mondsz magadról?! — kacagott a négy teremtés, és szinte megfogták a Gábor lecsüngő két lábát. 53